Jean-François L’Huillier (1668–1728), a kastély építtetője
Az építtető, Jean-François L’Huillier 1668-ban a Lotharingiai Hercegségben, a mai Franciaországban fekvő Rambergvilles-ben született egy helyi nemesi családból. A német-római császári és magyar királyi címet viselő Habsburgok hadseregében futott be katonai karriert, és ott volt 1686-ban Budavár visszafoglalói között. A következő évtizedben is a török elleni felszabadító háborúban harcolt, önéletrajzából tudjuk, hogy nagyon büszke volt a Belgrád 1688-as visszafoglalásakor véghezvitt haditetteire. Arról is dicsekedve emlékezett meg, hogy amikor egységével Erdélyben a törökök oldalán harcoló kurucokkal és tatárokkal csapott össze, fogságba esett, de önállóan, a saját pénzéből kifizetett váltságdíj ellenében sikerült kiszabadulnia. Az edelényi birtokot II. Rákóczi Ferenctől ötezer rajnai forintért, zálogba kapta 1700-ban, mert Rákóczinak valószínűleg sürgősen készpénzre volt szüksége.
Később azonban ez a kapcsolat az udvar szemében gyanússá tette L’Huillier-t, akit meg is vádoltak azzal, hogy a fejedelem francia kapcsolataiban segédkezik. Ezért 1701-ben hét hónapra fogságba vetették. Végül az udvar beérte annyival, hogy a Rákóczi-szabadságharc idejére eltávolították Magyarországról. Ezekben az években az itáliai Lombardia és Piemont tartományokban, valamint Nápolyban szolgált, és sokáig a Caraffa-vértesezred parancsnoka volt. III. Károly király katonai szolgálataiért bárói rangot adományozott neki, a magyar országgyűlés pedig mindezt honosítással erősítette meg. Ezt egy díszes, latin nyelvű oklevél tartalmazza, amelyet 1715. március 31-én gróf Pálffy Miklós nádor írt alá.
L’Huillier így a magyar nemzet tagjává vált, és 1716-ban elkezdte az edelényi kastélya felépítését. A kastély a többi főúri rezidenciához hasonlóan a tulajdonos család társadalmi státusát, a magyar elithez való tartozását hirdette. A vállalkozást beárnyékolta, hogy egyetlen fia elesett egy törökkel vívott, kisebb összecsapásban. L’Huillier sem érhette meg kastélya befejezését: 1728-ban – már egri várkapitányként – Pozsonyban meghalt. Mivel fiúörökös hiányában örökségét lánya vitte tovább, leszármazottai magyar vezetéknevet örököltek.
L’Huillier közlegényként kezdte és generálisként fejezte be karrierjét. Amit ehhez hozzátett társadalmi felemelkedés és vagyoni gyarapodás formájában, az felér katonai előmenetelével. Elért mindent, amit elérhetett.
Forgách Ferenc Xavér gróf (1689–1764), L’Huillier veje és katonatársa
Egy 13. századig visszavezethető magyar nemesi család tagja, amely a hagyomány szerint a Szent István környezetében feltűnő Hont-Pázmány nemzetségből ered. A család gimesi és gácsi előnevét az észak-magyarországi Nyitra és Nógrád vármegyékben elterülő, legrégebbi birtokairól kapta. Forgách Ferenc ebből a 17. század elején alapított ágból származik. Fiatal korában II. Rákóczi Ferenc udvarában szolgált, kötött egy rangon aluli házasságot, amelyből gyermekei is születtek, közülük azonban senki sem érte meg a felnőttkort. Első felesége halála után másodszor is megnősült, ekkor vette el L’Huillier lányát, Mária Teréziát, amikor is a kor szokása szerint házassági szerződést is kötöttek.
Forgách ugyanebben az évben, tehát 1720-ban lett tagja apósa csapatának, a Caraffa-vértesezrednek, ahol kapitányi rangot kapott. Innentől kezdve fényes katonai karrier állt előtte. Csehországban, a német területeken és a Rajna mentén szolgált. 1743-ban lépett be annak a gróf Károlyi Sándornak a huszárezredébe, aki korábban, kuruc tábornagyként, 1711-ben megkötötte a szabadságharcot lezáró szatmári békét. Új csapatában Forgách az ezredesi rangig emelkedett. Továbbra is német hadszíntereken szolgált, de esetenként Magyarországon is megfordult. Az edelényi főnemesek közül ő emelkedett a legmagasabb katonai rangra: pályafutását altábornagyként fejezte be.
Valószínűsíthető, hogy apósa és anyósa mellett ő is tevékeny szerepet vállalt az edelényi kastély befejezésében és az uradalmi épületek felépítésében. L’Huillier Mária Teréziával kötött házasságából két lánya született: Ludmilla az idősebb, Franciska pedig a fiatalabb. Forgách Ferenc Edelényben halt meg 1764. június 5-én. Fennmaradt a temetési menetének korabeli leírása, amely arról tájékoztat, hogy főúrhoz méltóan, katonai tiszteletadással helyezték örök nyugalomra második felesége mellé, az Edelénytől 9 kilométerre levő, szendrői ferences kolostor templomának kriptájába.
Forgách Ludmilla grófnő (?–1795), L’Huillier unokája
Anyjához hasonlóan Ludmillát is fiúsították, tehát Mária Terézia királynő férfi örökösöket megillető jogokkal ruházta fel azért, hogy a családi vagyont örökölhesse. Első férje gróf Dessewffy Ferenc (1728–1757) ezredes volt, akitől 1754-ben Ferenc nevű fia született. Az ezredes halálát követően nem sokáig maradt özvegyen, mert 1758-ban hozzáment Zólyom urához, Eszterházy István grófhoz.
Férjével együtt rendelték meg 1769-ben azokat a falképeket, amelyek mindmáig az edelényi kastély legértékesebb díszei. A grófnő 1775-ben társadalmi rangja csúcsára ért, amikor Mária Terézia királynő felvette őt a Csillagkereszt Rendbe. Ezt – a rendelkezésünkre álló iratanyag alapján – férje távoli rokonának, a fertődi kastélyt építtető Esterházy „Fényes” Miklós herceg közbenjárásának is köszönhette.
A rendbe csak olyan férjes asszonyokat vagy özvegyeket vettek fel, akik őspróbát tettek, vagyis nyolc apai és négy anyai nemesi őst igazoltak. A tagok jótékonykodásra és a szenvedőkkel való törődésre, illetve a vallás szolgálatára, s leginkább „Jézus Krisztus Szent Keresztjének a tiszteletére” kötelezték el magukat. Valószínűleg a rendben töltött évek hatásának köszönhető, hogy a grófné később Edelényben árvaházat alapított. Ludmilla felavatására a Szent Kereszt fölmagasztalásának ünnepén, 1775. szeptember 14-én került sor a schönbrunni kastély kápolnájában, Mária Terézia királynő jelenlétében, aki egyben a rend fővédnöke is volt.
Ludmilla nem csupán Edelényben és a zólyomi uradalomban élt, hanem Cserépváralján is szívesen tartózkodott, ahol egy kicsi, földszintes, kúriaszerű kastélya is volt. Az épületet 1945 után teljesen széthordták, de fennmaradt 18. századi kápolnája, amiben még látható az Eszterházy–Forgách kettős címer.
Dessewffy Ferenc gróf (1728–1757), Forgách Ludmilla első férje
A 13. századig visszavezethető Dessewffy-család a Horvátországhoz tartozó Szlavóniából származik. Első ismert őse Desislaus (magyarosan Dezső, később ebből alakult ki a Dessewffy név) az 1241-es muhi csatában megmentette az ország zászlaját. A família a 15. században Észak-Magyarországra került, ám a cserneki előnév őrzi a déli származás emlékét: a mai Horvátország területén fekvő Pozsega vármegyében levő legrégebbi birtokait jelöli.
Dessewffy Ferenc fiatal éveiről keveset tudunk. Ami konkrétumnak tekinthető: Kassán járt iskolába, ahol hangadó szerepe lehetett diáktársai között, mert amikor egy alkalommal Eszterházy Károly egri püspök meglátogatta a kollégiumot, az ifjú Dessewffy Ferenc volt a „kisdedek között a kapitány”, ő állt az élén a püspök fogadására felállt üdvözlő csapatnak. Nevezetes lehetett ez az esemény a fiatal Ferenc életében, mert a családi legendáriumból jó két évtized múlva is előkerül a történet.
„Ferenc kezdő tisztként apja, Dessewffy József generális huszárezredében szolgált, ahol az alezredesi rangig emelkedett. 1754-ben apja révén jutott a grófi címhez. Ugyanebben az évben született egyetlen fia, aki szintén a Ferenc nevet kapta. A fiatal apa rá egy évre elhagyta apja huszárezredét és Esterházy „Fényes” Miklós gyalogezredében szolgált tovább. Dessewffy nem sokáig élvezhette az apaság örömeit. 1757. november 22-én – immár ezredesként – elesett a boroszlói csatában, ahol a poroszok felett fényes győzelmet arattak Mária Terézia csapatai. Amint az a hadijelentésekből kiderül, az ezred katonái különösen vitézül verekedtek, s egy, már elveszettnek hitt helyzetből fordították meg az ütközet menetét. Ehhez mérten viszonylag magasak voltak a veszteségek is: 6 tiszt és 154 közkatona megsebesült és 27 közkatona elesett az ütközetben. Az egyetlen tiszti halott Dessewffy Ferenc alezredes volt. Ferenc hősi halálának híre elég hamar eljuthatott Magyarországra az érintettekhez: Edelénybe a feleséghez, illetve Hanusfalvára az apához. Feltűnő, hogy kegyeleti utalásokkal e levelekben egyáltalán nem találkozunk, sokkal inkább az ingóságok sorsa körüli bonyodalmakról és Ferenc tartozásairól értesülhetünk. Kiderült, hogy Ferenc meglehetősen nagy lábon élt a táborban is, és grófi rangjához és tiszti állásához illő, pénztárcájához azonban nem igazán passzoló, tekintélyes mobilvagyont is tartott magánál. Aranyórát, briliánsokkal kirakott gyűrűt, ezüst teás- és kávéskészletet, pipatóriumot értékesebbnél értékesebb pipákkal, valamint számos fegyvert találunk a felvett leltárban. A mintegy 120 tételt árverezték, a befolyt teljes összeg pedig 1324 forintra rúgott, ami a kikiáltási árnak csaknem a dupláját tette ki. Ferenc ingóságait két egykori ezredének tisztjei vették meg. Maga Esterházy „Fényes” Miklós is licitált, és végül egy igen díszes nyeregtakarót szerzett meg 48 forintért.” (Ságvári György)
Eszterházy István gróf (1728–1786), Ludmilla második férje
Az ország leghatalmasabb famíliájából származó Eszterházy István gróf 1758-ban vette feleségül a fiatal özvegy Ludmillát. A frigyből azonban nem született gyermek. Az újdonsült férj családja a 12. századig vezethető vissza. Több más neves famíliával együtt a Salamon nemzettségből vált ki, amely eredendően a Csallóközt, Dunaszerdahely térségét lakta. A család Ferenc pozsonyi alispán (1533–1604) fiaival bomlott háromfelé. Miklós, a későbbi nádor a fraknói, Dániel a cseszneki, Pál pedig a zólyomi ágat alapította meg. A fertődi Esterházy-kastély építtetője, „Fényes” Miklós herceg a fraknói ágból származott, míg Ludmilla férje a zólyomi ágból, így távoli rokonok voltak.
István gróf fiatalon katona volt, de egy súlyos sebesülés után kilépett a hadseregből. Tudomásunk szerint ezután sem katonáskodással, sem politizálással nem foglalkozott. Zólyomi uradalmát igazgatta, majd apósa, Forgách Ferenc életének utolsó éveitől kezdve az edelényi birtokot is ő gondozta. A levéltári források tanúsága szerint rendkívül keménykezű földesúr volt, jobbágyait többször megbotoztatta, sőt előfordult, hogy valakit saját kezűleg, brutálisan megvert. Felesége mellett 1769-ben neki is szerepe volt Lieb Ferenc megbízásában, akinek a kastély ma is látható falképeit köszönhetjük. A forrásokból az is kitűnik, hogy valószínűleg szenvedélyes vadász volt.
Ifj. Dessewffy Ferenc gróf (1754–1820), az utolsó leszármazott
Tudjuk, hogy „kis Ferus” a piaristák váci nevelőintézetébe, a Theresianumba járt, ami akkoriban az ország egyik vezető, nemes ifjak részére fenntartott középiskolájának számított. A piarista rend magas szintű nevelésben részesítette, mint bármelyik arisztokratát. Fennmaradt a családi iratok között Ferus 1770-ben készített rajza, ami az edelényi kastély kert felőli homlokzatát ábrázolja. Anyjával való kapcsolata a fennmaradt levelek tanúsága szerint nem volt felhőtlen. Ludmilla ismeretlen okból többször megfeddte és panaszkodott rá, ahogyan az még a német nyelvű végrendeletében is olvasható.
Ferus egyetemet sosem végzett, sem katonai, sem pedig politikai pályát nem futott be. Feltételezhetően anyja 1795-ben bekövetkezett haláláig kellett várnia arra, hogy a birtok vezetését átvegye. Sosem nősült meg, így törvényes örökös nélkül hunyt el 1820. február 14-én az edelényi kastélyban. A törvények szerint így a birtok visszaszállt a királyi kamarára, tehát az államra, bár az egyik rokon, Dessewffy Sámuel az idős Ferenc gróf végakarata szerint tetemes részt kapott az ingóságokból. Az edelényi temetőben helyezték örök nyugalomra. Ledöntött síremléke a felújítás során az edelényi kastély kápolnájába került.
A herceg Szász-Coburg-Gotha család
1831-ben a német eredetű, a Szász–Coburg–Gotha família vásárolta meg az edelényi birtokot. Mivel az új tulajdonosok nem Edelényben laktak, a kastélyt különféle hivataloknak adták ki. A vásárló Ferdinánd herceg, császári királyi altábornagy famíliája egyike a legérdekesebb európai főnemesi családoknak, legalábbis ami 19. századi gyors karrierjüket illeti.
Az 1800-as évek elején a parányi hercegségben alig élt 60 ezer ember, az államot ráadásul a napóleoni háborúk el is söpörték. A Coburgokat gyermekeik főúri vagy királyi udvarokba való kiházasítása emelte fel. Ebben kétségkívül Ferenc Szász-Coburg-Saalefeldi herceg unokája, Viktória angol királynő 1837 és 1901 közötti uralkodása jelentette a csúcsot. Ráadásul a Viktóriát 1840-ben feleségül vevő Albert herceg is a Coburgok Németföldön maradt ágából származott: a királynő első unokatestvére, egyébként pedig az Edelényt megvásárló Ferdinánd unokaöccse volt. Ő tehát a jelenlegi brit uralkodóház alapítója. Az uralkodóház nevét 1917-ben V. György angol király Windsorra változtatta.
A Coburgoknak köszönhetően a kastély ha áttételesen is, de egy olyan hálózat részévé vált, amely immár átszőtte egész Európát.
